Megjelent a Jazznoise szerkesztője, Máté J. György könyve Tommy Vigről. Az ötven éven át Amerikában élt vibrafonosról/dobosról/zeneszerzőről már korábban is írtak egy életrajzot, a mostani kötet azonban nem pályaképet ad, hanem mozaikszerűen - egy-egy súlyponti témát kiemelve - beszél Tommy Vig világlátásáról és művészetéről. A kötet egyik fejezetében a szerző a magyar jazzkutatók számára eddig ismeretlen források alapján dolgozza fel Vig amerikai sajtóját. Ebből kiderül, hogy a magyar származású muzsikus tevékenységét nemcsak az amerikai szaklapok, hanem a napilapok is rendszeresen figyelemmel kísérték. A további fejezetek többségében Tommy egyes szám első személyben beszél munkásságáról, illetve az őt leginkább foglalkoztató filozófiai-vallási-esztétikai kérdésekről. A könyv megvásárolható a Rózsavölgyi és Társa Zeneműboltban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kritika a könyvről:

„TOMMY VIG – MOZAIKKOCKÁK EGY ZENEMŰVÉSZRŐL”

MÁTÉ J. GYÖRGY JAZZSZAKÍRÓ MONOGRÁFIÁJA A KÖZISMERT MAGYAR-AMERIKAI MUZSIKUSRÓL

2016. június 04., Márton Attila

Huszonkét éve annak, hogy egy érdekfeszítő életrajz jelent meg hírneves hazánkfiáról, aki akkoriban még Amerikában élt (hiszen csak tíz éve tért haza véglegesen és települt le Budapesten pontosan fél évszázadnyi emigráció után). Ézsiás Erzsébet olvasmányos kötete a „A Teleki tértől Hollywoodig – Vig Tommy pályafutása” egy tündérmesét tartalmazott, ami lebilincselően mondta el egy magyar muzsikusnak a címben megjelölt odisszeáját. De égető szükség mutatkozott egy – a szakmai szempontokat jobban figyelembevevő – monográfiára (nem is beszélve a közben eltelt 22 év fontos történéseiről), amely ezt a hét évtizedes karriert összességében kíséreli meg az olvasó elé tárni.

A könyv szerzője és hősünk már Tommy hazatérése óta szoros kapcsolatban vannak. A nyomtatott sajtóban olvasható első híradások, beszélgetések is Máté J. György tollából jelentek meg róla. Maga a kötet is egy akkoriban készült interjúval indul, majd családjáról, gyermekkoráról és feleségéről, Mia-ról beszél a szerzőnek, végül pedig favorit hangszereiről: a dobról és a vibrafonról. Kitűnő nyitánya az ezt követő fejezeteknek.

A szerző már a „Bevezető”-ben elmondja, hogy „mint azt a könyv alcíme is mutatja, mozaikkockákról, nem pedig módszeresen kidolgozott monográfiáról van szó”. De éppen ez teszi a kötetet rendkívül érdekessé. A Tommy-val foglalkozó amerikai jazzirodalom ilyen alapos feldolgozása (a „Tommy Vig az amerikai sajtóban 1961-1991” című fejezetben) rendkívüli módon hiányzott, nemcsak azért mert – értelemszerűen ez csak eredetiben áll rendelkezésre, de az eltelt hosszú idő miatt már ezek felkutatása sem könnyű. Máté György angol nyelvtudása (amely a szaknyelv ismeretével is párosul) és kutatói vénája tette lehetővé, hogy – más források mellett – a legfontosabb amerikai jazzmagazinnak, a Down Beat-nek, és a nyugati part legtekintélyesebb lapjának a Los Angeles Times-nak számos cikkét ismerhetjük meg olyan szerzőktől, mint minden idők legkiemelkedőbb jazz szakírója Leonard Feather, vagy Dan Morgenstern, Harvey Siders és Bill Coss neves szakújságírók. (Az amerikai jazzirodalomból 40 írásra történik hivatkozás.) Mindez már csak azért is fontos, hogy eloszlassa a „messziről jött ember azt mond, amit akar” effektust, amit fanyalgó hazai jazzberkek hajlamosak gondolni és/vagy terjeszteni. (Csak a rend kedvéért: a mi csodás anyanyelvünkben van egy „savanyú a szőlő” kitétel is!)

De nem csupán koncertkritikákkal ismerkedhet meg az olvasó, hanem Feather-nek az általa kitalált Blindfold Test-jével is (nálunk a „vakrepülés” nevet kapta), amikor neves jazzmuzsikusoknak lemezfelvételekről kell véleményt nyilvánítani mindennemű előzetes információ hiányában. Vig Tommy reputációját és Feather nagyrabecsülését jól mutatja, hogy mindössze három év különbséggel kétszer is felkérte „vakrepülésre”… Már akkoriban (1969-ben és 72-ben) is megmutatkozott, hogy Tommy igen szigorú kritikus, és véleményalkotásában egyáltalán nem befolyásolja az, hogy esetleg megsérti a „szakma” nagyjainak hiúságát. A bevezetőben Feather így ír: „Tommy Vig nagyon vonzó alany egy Blindfold Test számára, mivel a meggyőződései határozottak, és ezeknek szívesen ad hangot.” 2008-ban aztán Máté Gyuri is készített egy itthoni „Vakrepülés”-t Tommy-val. (Igaz, hogy kellő óvatossággal csak amerikai felvételeket lejátszva). Érdekes összevetni a kettőt, az viszont azonnal nyilvánvaló, hogy Tommy 36 évvel később sem lett megalkuvó, akár nyers őszinteséggel volt képes elutasítani a számára értéktelennek ítélt zenéket.

A rendkívül sokoldalú művész egyébként a létezés minden szférájában a maximumra törekedett. A zenészek többsége a „szakmája” mellett legfeljebb az igencsak pejoratív fogalommá vált „hobby” szintjén csinál valami mást is, az pedig végképpen ritka, hogy a kultúra sokszínű világában jól eligazodjon. Tommy esetében, mint azt megtudjuk a könyvből, túl azon, hogy a zene minden területén otthonosan mozog és alkot – az élet szeretete és az emberi tevékenység mindenféle szférájának megismerése és művelése is mindenkor aktívan foglalkoztatta. Még e sorok íróját is (aki ugyancsak szoros kapcsolatot tart vele) is meglepte az a sokirányú érdeklődés, ami Tommy-t jellemzi. Igazi reneszánsz ember, a ma már oly’ ritka polihisztor, akit az irodalom, a történelem, a képzőművészet, vagy a sport világa éppúgy érdekel, mint a filozófia, vagy az emberiség nagy kérdései… Mindenről van ismerete, véleménye és ezt logikusan ki is fejti. (Tommy és a sport kapcsolatáról is külön fejezet szól.) Az említett sokirányú érdeklődésre fény derül a könyv olvasása során, hiszen a hazatelepülés óta eltelt tíz évben is interjúk láttak napvilágot, lemezkritikák jelentek meg, tehát a hazai lehetőségekhez képest „jó sajtója” volt.  Nos, ezek között is tallózott a szerző, Tommy „The Time Machine” című lemezalbumáról például (a Magyar Nemzetben és a Jazzma.hu-n megjelent) két kritika vethető össze.

A zenei vonatkozásban igen sokoldalú hangszeres (vibrafonos-dobos), zeneszerző és hangszerelő művész a muzsika minden területén jártas, egyáltalán nem csupán jazz zenész, nem mintha ennek bármely pejoratív értelme lenne. De Tommy-t Amerikában is éppen kísérletező kedve, a nagyzenekari művek komponálása és arranzsálása tette különlegessé. Ezt természetesen itthon is folytatta, erről olvashatunk a „Budapest 1956 / Második vibrafonverseny  –  Két bemutató”  valamint az „Ősbemutató után – A Duna Szimfonikus Zenekar koncertje” c. cikkekben Pethő Zsolt, illetve Lehotka Ildikó idézett írásaiban.

Egyik legmeglepőbb fejezet alighanem a „Meggyőződés és életfilozófia”, amelyben elképesztő őszinteséggel fejti ki nézeteit olyan „kényes” kérdésekről, mint például az antiszemitizmus, vagy annak magyarázata, hogy miért nem maradt Amerikában, de még a szerző ódzkodása ellenére is ragaszkodott annak közléséhez, aminek egy részét a „Welcome to Hungary!” című lemezének kísérőfüzetében is kifejtett. (A zene megítéléséről, a hazai zenei világ klikkesedéséről és az ő itthoni ellentmondásos fogadtatásáról.) Már csak ezért is érdemes kézbe venni ezt a rendhagyó írást. Tommy kiváló humorát egy „vicces történet” és egy József Attila parafrázis illusztrálja, mindkettő a kis hazai jazzvilág szatírája.

Még néhány sor Tommy-nak a képzőművészethez való viszonyáról. Mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az itt taglalt kötet címlapján nem az ő portréja, hanem egy remek kollázsa látható. A címlap belső oldalán pedig egy másik művének társaságában Bellák Gábor művészettörténésznek, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársának elismerő sorai olvashatók Tommy ilyen irányú tevékenységéről. Ő maga pedig a „Képek és találmányok” c. fejezetben beszél ezekről a kérdésekről.

Ha valamit hiányolok a könyvből az egy rövid válogatott diszkográfia lett volna, hiszen hangzó örökségéből legalább a legfontosabbakra nem ártott volna felhívni az olvasók figyelmét. (Ráadásul 2006-os hazatérése óta itthon is több lemeze született akár saját neve alatt, akár „sideman”-ként is.) Kellemes meglepetés viszont a nagyon igényes nyomdatechnikával készült képmellékletek sokasága, ami vizuális igényű korunkban elengedhetetlenül fontos. Elképesztő, hogy Tommy ki mindenkivel találkozott (Mel Brooks-tól Teller Edéig) és/vagy játszott (Stan Kenton-tól Benny Carter-ig) hosszú pályája során.

Befejezésül mit írhat a recenzor? Melegen ajánlom minden jazzbarátnak, még akkor is, ha nem ismeri behatóan Vig Tommy művészetét és tevékenységét. De azok számára is lebilincselő olvasmány, akik csak egy remek humorú, érdekesen mesélő, logikusan érvelő kortársunkra kíváncsiak. Vig Tommy-ra aztán igazán érvényes, hogy „nagy idők tanúja” volt életének három szakaszában is: 1938 és 1956 között „csodagyerekként” a hazai jazznek a háború utáni újraindulásában, ill. „illegalitásában”, 1956-tól 2006-ig félévszázados sikeres amerikai pályáján és az elmúlt tíz év itthoni „gyűrődéseiben” egyaránt!