Korrekt kiképzés nu-jazzből

Viktoria Tolstoy, Wolfgang Haffner Band  - 2006 október 20., A38 hajó

 

A Budapesti Őszi Fesztivál záróaktusaként lila dalra kelt Viktoria Tolstoy, és hangképeket festett önmagáról. Bár őt kezelték a nagyobb sztárként, az A38 színpadán a – Tolstoyhoz hasonlóan – a német ACT lemezkiadó bizalmát élvező Wolfgang Haffner Band melegítette elő a színpadot húzós nu-jazzével a szőke ciklon számára. Egy a tábor, kettő a stílus.

 Ez alkalommal legalábbis más-más irányzatokat képviselt a két előadó, bár a német dobos, Wolfgang Haffner Tolstoy több ACT-lemezén játszott már, s természetesen akkor az énekesnő csipkézettebb zenei világához igazodott. Haffner több alkalommal járt már Magyarországon. Játszott nálunk Tony Lakatossal és a De-Phazzel is, s ezeken a fellépéseken, valamint a Metro együttessel, a Zappelbudéval vagy éppen a Bill Evans–Randy Brecker Soulbop Banddel készített felvételein megmutatta, hogy nála lazább csuklóval, pontosabb belső metronómmal és energikusabb verőkezeléssel kevés dobos rendelkezik. Mindezek a tulajdonságai kiválóan alkalmassá teszik az egy ideje igen divatos, nu-jazz kifejezéssel illetett, groove-os, sampleresített jazz megszólaltatására. Ebben a zenei közegben nem jár nagyobb veszéllyel, ha a dobos tolja hátulról a zenekari szekeret, de Haffner nemcsak rendkívül technikás, elég intelligens is ahhoz, hogy jól mérje föl hangszeres szerepét az adott produkcióban. A 2002 óta létező, Haffner mellett Budapesten Sebastian Studnitzky billentyűs/trombitás, Frank Kuruc gitáros és Lars Ericsson basszusgitáros által formát öltő együttes a Shapes című, idén kiadott albumának anyagából adott ízelítőt. A lemezborító is tökéletesen jellemzi a muzsikát: trendi, szögletes, monoton és kemény, s élőben is majdnem olyan precízen hangzott el, mintha lemezről szólna. A Fender-zongorát néha kissé hátra keverték, cserébe a szólók főleg a koncert második felében el-elemelték a harmóniai és dinamikai minimalizmusa miatt egy ideig alacsonyan szálló muzsikát. Megkockáztatom, hogy az effajta, partizáshoz, autóvezetéshez való zenéhez egyszerűen más attitűd kell, mint amivel egy kortárs jazzkoncertre érkezik a legtöbb hallgató, s ha a befogadói potmétert sikerül áttolni egy monotonitástűrőbb állásba – amit én sem azonnal tudtam megtenni –, több mint kellemessé is válhat az élmény. Mindenképp kell hozzá egy Haffner-szintű alapozó.

 Ezek után megint más potméterállást kívánt a svéd énekesnő, Viktoria Tolstoy és triójának előadása, melyben Anders Persson zongorázott, Hans Andersson bőgőzött és Peter Danemo dobolt. Mindenekelőtt szükségesnek bizonyult mindazon „mázképző” adalékok lekaparása, amelyek nyomán a befogadó elhamarkodott véleményalkotásra vetemedhetett volna. A platinaszőke haj, a modelli alkat, a családnév egzotikuma és a populáris repertoár mind-mind könnyen elforduló kulcsként passzol az énekesnő sztárságához vezető ajtó zárjaiba. De hogy a katarzisteremtő készség végső szobáját felnyitó tehetség, személyes varázs és művészi mélység is Tolstoy birtokában van-e, az már nem egyértelmű. Hangbéli adottsága vitathatatlan, tisztán, erőteljesen, szépen képzi a hangot, jól érthető szájából a szöveg is, ami nem csak banális témákról szól, hanem mélyebben szántó gondolatok is feltűnnek benne. Ez viszont sajnos csak a szavak értelméből derül ki, főhősnőnk átéléséből aligha. Ahogy II. Erzsébet kezében sem mutatna hitelesen a fakanál, úgy Tolstoynak sem lehet elhinni, hogy átérzi a santiagói asszonyok szenvedéseit, vagy hogy születésnapja után a depresszió és a paranoia kerülgetné, mint Paul Simont. Minden számot figyelemre méltó korrektséggel, de egyformán ad elő. Barátnőm, aki a koncerten velem volt, így fogalmazott: „ezt a nőt a színpadon látva az a benyomása támad az embernek, hogy soha semmiért nem kellett megküzdenie, mintha állandó burok venné körül.” Valóban: mintha azok a túl könnyen elforduló kulcsok paradox módon bezárnák a legfontosabb ajtót. Patricia Barber a maga dünnyögésével egy tehetségkutató versenyen biztosan alulmaradna Viktoria Tolstoyjal szemben. De ha művészetről van szó, Tolstoy veszít.

Bércesi Barbara

.