New Orleans-i jazz New York-ból

 

Néhány éve egy ismerős eldicsekedett, milyen ügyesen szervezte meg amerikai útját. Budapesten felszállt a repülőgépre, és mikor New York-ban földet ért, ottani barátja azonnal egy taxiba ültette, s máris vágtattak a 76. utca és a Madison Avenue sarkára, a híres Café Carlyle-ba, hogy meghallgassák Woody Allen és együttese hagyományos hétfő esti koncertjét.

 

A Café Carlyle és házi zenekara

 

A korábban a Michael’s Pubban fellépő világhírű rendező/színész/író 1996 óta játszik jazzt New York emez 1955 óta üzemelő vendéglátóipari nevezetességében, mely Woody Allen tradicionális jazzbandjén kívül olyan neves visszatérő fellépőkkel büszkélkedhet, mint Bobby Short vagy Eartha Kitt. A hely legnagyobb különlegessége természetesen a klarinétos filmsztár, de 2007. szeptember 18-a óta fontos magyar vonatkozással is gazdagodott: a falakat Vértes Marcell (1895 – 1961) helyreállított freskói díszítik. A Café egyébként a világ egyik legjobb szállodájának mondott Hotel Carlyle büszkesége. A szálloda 1930-ban nyitott, s már ekkor összefonódott a neve a jazztörténettel: első lakója Richard Rodgers zeneszerző volt. A jobb lakosztályokban ma is található egy Steinway vagy Baldwin pianino, ha valaki gyakorolni szeretne. Az Annie Hall rendezőjének New Orleans Jazz Bandje mára olyan népszerűségre tett szert, hogy Woody Allen nélkül is a világ minden részéről érkező turistákat csalogat a Caféba.

A New Orleans Jazz Band másik vezetője Eddy Davis énekes-komponista-bendzsóművész, akit „a manhattani minstrel” néven is szoktak emlegetni. Sokat próbált profi előadó, aki például Benny Goodmannel és Freddie Hubbarddal is játszott, filmzenéket írt, sőt színészként is feltűnt Mike Figgis One Night Standjében.

Amikor épp nincs színpadon, Davis saját lemezkiadót működtet (New York Jazz Records), mely szintén a tradicionális jazzt népszerűsíti fiatal és befutott előadók (pl. Frank Vignola gitáros) segítségével. Itt jelent meg az Eddy Davis, Woody Allen & Conal Fowkes with Strings című album, melyen a szólisták egy vonósnégyes kíséretében adnak elő régi jazzdarabokat.

A New Orleans Jazz Band harmadik fúvós szólistája Jerry Zigmont harsonás, akinek stílusa mélyen a New Orleans-i hagyományban gyökerezik, játéka nyers és szívből jövő. Több mint egy évtizede dolgozik a klarinétossal.

A zenekarról filmet is forgattak Wild Man Blues címmel: az 1996-os európai turnéjukat megörökítő alkotás (rendezte Barbara Kopple) díjakat nyert a Sundance és a Velencei Filmfesztiválon.

 

Film és jazz

 

A film és a jazz kapcsolatáról könyveket írtak, s a téma még korántsem kimerített. Hely hiányában csak egyetlen állítást kockáztatok meg: a műfaj történetében valószínűleg Woody Allen játékfilmjeiben a legkonzekvensebb a jazz jelenléte, szinte kizárólag jazz-sztenderdek képezik az aláfestő zenéit. A számokat nagy gonddal válogatja ki: például a klasszikus film noir, illetve a német expresszionista film előtt tisztelgő Árnyak és köd (1992) Kurt Weill zenéjére épül. A Manhattan a városrészről készült fekete-fehér fotókkal kezdődik, s a jazzre oly nagy hatást gyakorolt George Gershwin Rhapsody In Blue-ja szól alattuk. Ugyanebben a filmben sorolja fel a főhős, mi mindenért volt érdemes élnie, s a listát Louis Armstrong Potato Head Blues című száma vezeti. Két további beszédes példa: az 1987-es A rádió aranykorá-ban többek között Harry James, Benny Goodman, Glenn Miller, a Larry Clinton Orchestra, Tommy Dorsey és Artie Shaw, a 2001-es A jáde skorpió átká-ban Duke Ellington, Earl Hines, Dick Hyman, Wilbur De Paris, Harry James és Glenn Miller számaiból áll a zenei aláfestés. Egyes filmjeiben fő- vagy melléktémává nő a jazz, így A rádió aranykorá-ban vagy a Sean Penn főszereplésével készült A világ második legjobb gitárosá-ban (Sweet and Lowdown).

Woody Allen egyetlen „vetélytársa” játékfilm és jazz összekapcsolásában Clint Eastwood, aki már 1971-ben egy Erroll Garner-témára épített egy thrillert (Játszd le nekem a Mistyt), s azóta is előszeretettel választ filmjeihez jazz-zenéket, ám műveinek egy része tematikailag kizárta a jazz jelenlétét. Eastwood 1988-ban rendezte meg a Charlie Parker életéről szóló jazzfilmjét Bird címmel. Mint ismeretes, maga a színész/rendező is zongorázik jazzt nívós amatőr fokon. 1996 őszén a Carnegie Hallban rendeztek koncertet a részvételével. A fia, Kyle Eastwood (bőgő) és Joshua Redman kísérte.

Az elmúlt évtizedek fontosabb jazzfilm-terméséből említhető még Bertrand Tavernier 1986-os ’Round Midnightja, Dexter Gordon főszereplésével, valamint a Chet Baker életéről szóló Let’s Get Lost, Bruce Weber rendező 1989-es alkotása.

 

Rövid jelentés Woody Allenről

 

Woody Allen 1935-ben született brooklyni zsidó családban, Allen Stewart Konigsberg néven. Nagyszülei még jiddisül és németül beszélő bevándorlók voltak. A „Vörös” becenevű Allen – a személyét jelentéktelenítő állításai ellenére – már iskolásként is népszerűnek számított kártya- és bűvésztrükkjeivel. Tizenhét éves korában változtatta a nevét Woody Allenre, amikor elhatározta, hogy a humorával keresi majd meg a kenyerét. Először kis klubokban lépett fel humoristaként, és rövid vicces szerepeket írt Danny Kaye, Guy Lombardo és Bob Hope számára. Filmes karrierje 1965-ben indult, amikor forgatókönyvet írt Clive Donner Mi újság, cicamica? című filmjéhez, s egyben eljátszotta a film főszerepét is. 1969-ben megírta a Játszd újra Sam című darabját, ugyanebben az évben rendezte első filmjét (Fogd a pénzt, és fuss). Itt is ő volt a forgatókönyvíró és a főszereplő. Ekkoriban alakította ki saját vígjátéki stílusát, melyben sok öniróniával és intellektuális, kesernyés humorral fűszerezi a komikus jeleneteket. Azóta is elsősorban vígjátékokat ír, rendez, gyakorta saját főszereplésével. Korai munkáiban barátnője, Diane Keaton volt a partnere. 1978-ban a színész-rendező emléket állított szeretett New York-jának a Manhattan című filmben. A legfrissebb hírek szerint most is New York-i filmen dolgozik. A cím önmagáért beszél: New York, I Love You.

1980-ban új korszak kezdődött Allen pályáján, amikor Mia Farrow színésznő lett a barátnője. Szakításukig Farrow kapta Allen filmjeinek női főszerepét: Szentivánéji szexkomédia (1982), Zelig (1983), Hannah és nővérei (1985), az 1992-es Férjek és feleségek volt utolsó közös munkájuk.

Woody Allen filmjeiben szerepelni ma is sok amerikai színész legszebb álma, olyasféle megtiszteltetés, mint Oscar-díjat nyerni. A művész 2002-ben megkapta az Asturias Hercege díjat, ezt követően a spanyolországi Oviedóban életnagyságú szobrot emeltek neki. Ugyanebben az évben nyerte el a Palme des Palmes életmű-díjat Cannes-ban. Ingmar Bergman az egyetlen, aki Allen előtt átvehette a világ talán legrangosabbnak számító filmes kitüntetését.

 

Zenei karrier

 

San Sebastianban, a világ negyedik legnagyobbnak tartott filmfesztiválján 2004-ben Woody Allen volt az egyik sztárvendég. Ekkor mutatták be a csodálatos baszk városban Melinda and Melinda című új filmjét. A sajtókonferencián megkérdezte tőle egy újságíró, hogy mennyiben tekinthető önéletrajzi ihletettségűnek a film azon fordulata, amikor a pianista zongorázásával leveszi a lábáról a vágyott nőt. Magyarul: klarinétozással hódított-e meg életében asszonyokat a színész-muzsikus? A kíváncsiskodó igazi Woody Allen-i választ kapott: egy zongorista nagyon romantikus látványt nyújt, amikor a hangszere előtt ül, és hamvadó cigaretta lóg a szája sarkából. Nem így a klarinétos, aki pofazacskóit felfújja, hogy valami hang jöjjön elő a hangszeréből. Ez nem romantikus látvány, úgyhogy a klarinét sose lehetett nála a hódítás fegyvere. A rá jellemző öniróniával még hozzátette: inkább zongorázni kellett volna tanulnia.

Woody Allen serdülő korában kezdett klarinétozni. Jazzszeretetével függ össze névválasztása is: új keresztneve egyik bálványára, Woody Hermanre utal vissza. Az 1960-as évek végétől koncertezik, először a Preservation Hall Jazz Banddel – velük készült A hétalvó filmzenéje. A New Orleans-i jazzstílushoz George Lewis klarinétos felvételei vitték közel a rendezőt. Valójában sok keleti parti elem, New York-i árnyalat vegyül együttese előadásaiba. Nem a retródivat, vagy valamiféle nosztalgiázó érzelmesség vezérli a zenéjüket, sokkal inkább az az egyszerű tény, hogy az együttes tagjai épp ezt a zenét szeretik a legjobban. Alighanem az sem céljuk, hogy autentikus New Orleans-i muzsikával, netán egy általuk rekonstruált dixielanddel lépjenek a közönség elé. A New Orleans Jazz Band keleti parti örömzenét játszik New Orleans-i stílusban. Nem lépnek fel azzal az igénnyel, hogy elkápráztassák a zenetörténészeket, viszont szórakoztatni akarnak, s ez mindig sikerül is nekik. Gyakran műsorukra tűznek olyan ősi darabokat, mint a St. Louis Blues vagy a By The Light Of The Silvery Moon, de alkalmasint New Orleans-ba nem való duószámokkal is előállnak. Ilyen az uptempós September Song, melyet Eddy Davis bendzsón és énekelve, Allen pedig klarinéton ad elő.

Woody Allen klarinétozása korántsem makulátlan, ami a technikai részleteket illeti. Gyakorta hagyatkozik klisékre, szabványfrázisokra, s az intonálása se tökéletes. De energiája és személyes varázsa kárpótol a művészi hiányosságokért. Aligha akadt valaha is hallgatója, aki számon kérte volna rajta Benny Goodman vagy Artie Shaw hangszeres tudását. Hiba lett volna. Ő Woody Allen, a mai amerikai előadóművészet egyik csúcsfigurája, aki ma, 72 éves korában európai turnét vállal, és hazája egyik legértékesebb zenei kincsét megosztja a magyarokkal. Többet igazán nem kívánhatunk.

 

Máté J. György

 

 

.