•  

  •  

  •  

  •  

  •  

 

Ted Nash & Odeon: La Espada de la Noche

 

A váratlanra, szokatlanra, újra nyitott jazzhallgató bizonyára örömmel nyugtázza majd, hogy íme, itt van megint egy fiatal muzsikus, aki tud és mer fülbizsergetően egzotikus zenei koktélokat keverni vegykonyhájában. Ted Nash előbb mindent megtanult a jazz hagyományos formanyelvéről Lionel Hampton és Quincy Jones zenekarában, majd Wynton Marsalis és a Lincoln Center Jazz Orchestra segítségével tovább képezte magát a New Orleans-i soundban. Tízből kilenc jazzista egy életen át él(het)ne ennyi művészi élményből; Nash azonban szerencsére nem éri be a megtanult klisék továbbadásával: Odeon nevű zenekara élén a jazzidiómát argentin tangóval és kelet-európai városi folklórzenei elemekkel keveri. Úgy, ahogy előtte még senki a világon.

 

A Nash-féle receptre tekintve azt gondolhatnánk, csupa sötét színnel festett számból áll az új lemez, hiszen Astor Piazzola is megmondta már: a tangóban egyetlen örömteli hang sincs. Az argentin eredetű zene (és tánc) témái: nyomor, létharc, politikai elnyomás, a nemek küzdelme, boldogtalan szerelem, illetve ezek keveréke egy dalon belül. A jazz a maga univerzális világába képes befogadni a tangó-, illetve a folklór-tematikát, sőt, további sötét árnyalatokkal tudja gazdagítani azokat. Ám várakozásunkkal ellentétben a La Espada de la Noche tele van üde és friss harmóniákkal, szellemes tempó- és stílusváltásokkal, úgyhogy a sötét tónusok helyett jókedv, szelíd irónia és örömzene várja a lemez hallgatóit. Ted Nash és csapata képes rá, hogy ötvenvalahány percen át lekösse figyelmünket: hol a tangó számonként változó megközelítése, hol az előadás profizmusa bilincseli le a befogadót. Míg, mondjuk, az A Night In Tunisiá-ban Nash inkább mosolyog az argentin zene fennköltségében rejlő humoron (vagy inkább azon a humoroson mulat, amit ő hall bele a zene drámai minőségébe), addig a Sebago, egy saját dal a tangó romantikus profilját villantja fel, elsősorban a káprázatosan tehetséges Nathalie Bonin hegedűje jóvoltából. S hogy ne legyen időnk sokáig ábrándozni bús donnákról és barna balkonokról, a Sebagó-t Tico Tico mindenki által ismert vidám dallama oldja, benne egy jókedvűen dörmögő tubaszólóval, s megint csak Nathalie Bonin varázshegedűjével. És így tovább: a címadó szám első fele újfent kontemplatív ütemekre íródott, holott a cím (Az éj kardja) macsó keménykedést sugall. A szám közepén azonban váratlanul felgyorsul minden, de ekkor sem ellenállhatatlan maszkulin zenét kapunk, hanem inkább hegedűre és tangóharmonikára alapozott bravúros „argento-európai” városi zenét, ami, persze, sokkal ellenállhatatlanabb lesz, mint valami fülledten szupererotikus dél-amerikai vagy hispán kanmuzsika.

 

Nashben és nagyszerűen összeválogatott csapatában megvan a teremtés ereje ahhoz, hogy teljesen megfrissítsen – a mesterien swingelő középrész hommage-hangulata ellenére – egy, a hallgatóban még évtizedek után is Gillespie előadásában szóló örökzöldet (A Night In Tunisia) vagy egy szinte minden latin jazzsztár által újrafogalmazott standard dalt (Tico Tico). Az azonban még ennél is rokonszenvesebb, ahogy Rodrigo Concierto de Aranjuez-éhez (első és második tétel: Allegro és Adagio) nyúl a zenekar: kiderül, hogy még a nagy Gil Evans arrangement-ja se kínálja az egyedül üdvözítő megoldást, vagyis még egy olyan jazzszentség, mint a Sketches of Spain is csupán jelentős mérföldkő a jazz állandó mozgásban levő folyamatában. Viszonyítási pont, amin négy évtized után túl illik és kell lépni. Ted Nash remek mixernek bizonyul, aki saját szerzeményeiben (is) épp a kellő arányban vegyíti a jazz-, latin-, cajun- és klezmer-adalékokat. A gyűjtemény elején, középen és végén elhelyezett egy-egy saját szám arról árulkodik, hogy Nash egyszerre képes sírni és nevetni, komoly zeneelméleti kutatásokat végezni és bohóckodni. Egyszerre intellektuális és expresszív, reflexív és önreflexív, tudós és érzelmes. Mosolya szeretetteljes, érdeklődő és megértő, sohasem gúnyos. S azt se bánja (legalábbis a lemezhez mellékelt vallomásából ez derül ki), ha az ő tangózását megmosolyogják egy Buenos Aires-i éjszakai lokálban. A hallgató úgy érzi, a kiváló multiinstrumentalista Ted Nash elérte bevallott célját: jellegükben és intenzitásukban igen eltérő érzéseket tudott közvetíteni hallgatóihoz, miközben sokféle nemes anyagból szőtte zenéje textúráját.

 

(Ted Nash & Odeon: La Espada de la Noche; Ted Nash (tenor- és altszaxofon, klarinét, basszusklarinét, altfuvola); Nathalie Bonin (hegedű); Clark Gayton (tuba, harsona, baritonkürt); Bill Schimmel (tangóharmonika); Matt Wilson (dob); Palmetto, 2005)

 

Máté J. György

.