•  

  •  

  •  

  •  

  •  

 

Ilse Duyck Group: Exhale

 

Egy évszakokkal jelölő tipológiában az Exhale jellegzetesen tavaszi lemez lenne. Nem csupán a borító belső oldalán olvasható jelmondatszerű idézet beszél napsütésről és a tavaszi fényben tarka színekben pompázó virágokról, hanem a számok hangulata is mintha májusi virágillatot árasztana (exhale). Máskor azonban enyhén kesernyés aromával gazdagodik az előadás, és a tavaszi színpompába őszies árnyalatok keverednek.

 

Mindvégig a finom hangzások és az érzelemgazdag éneklés uralkodik Ilse Duyck második lemezén, mely szerves folytatása a szintén az Alley Catnél publikált, három évvel korábbi Behind-nak. A fiatal belga énekesnő teljesítménye (még akkor is, ha elkövetjük azt a hibát, hogy eltekintünk igen jelentős zeneszerzői és szövegírói kvalitásaitól), azt az érzést kelti bennünk, hogy ezzel a hanggal és előadói profizmussal akár Európa- vagy világhírű is lehetne valaki. Hogy mégsem az, nem esztétikai magyarázatot igényel. A feleletet sokkal inkább a zeneipar gépezetének működési elveiben kereshetjük, de ez nem tartozik szorosabban cikkünk témájába.

 

Az első szám (Little Odd Mistake) határozott unisonós felütése rögtön felhívja a figyelmet az énekes főszereplőre. Ilse Duycknek itt van lehetősége megmutatni, hogy szinte mindenre képes vokalista: például tud hitelesen blues-sémákat énekelni és ügyesen kiaknázni a jazz-énekbeszédben rejlő lehetőségeket. A második Melba inkább a tangóharmonikával kísért történetmondót profilírozza. Hangjában rengeteg a lírizmus (Eternity, A Love Affair), bár a kompozíciók jellegéből adódóan gyakran prózaivá változtatja az előadást, amely eljárás immár vagy három évtizede kulcsot kínál Joni Mitchell munkáihoz is. A kritikus nem merné letenni a nagyesküt, hogy egy efféle szám, mint az említett Eternity jazz-darabnak tekinthető-e, de hát zenetörténész legyen a talpán, aki a műfaj népszerűségi listáinak élén szereplő Norah Jones vagy az évről-évre populárisabb (és ez most nem negatív jelző) Lizz Wright egyes dalairól be tudja bizonyítani, hogy a műfaj hangszerelésben-tolmácsolásban jellegzetes gyöngyszemei. Egyszerűbb a dolgunk az olyan számokkal, mint a For You, melynek arrangement-ja, például a középrész fájdalmas tenorszaxofon-szólója, sokkal közelebb áll a jazzről kialakult elképzeléseinkhez. Hasonló a helyzet az album egyik csúcsteljesítményével, a Return-nel: hangulatában a For You-hoz hasonlítható, finom ritmuskísérettel, és itt Ilse Duyck egy kicsit a hangszeres tudását is megcsillogtatja. Sajnos alig több mint három perces a dal, mire igazán elringatna, már vége is van. A belga előadónak nagyon jól állnak az intim megszólalást, uram bocsá’ az érzékiséget megkívánó dalok, de talán egy fokkal még testre szabottabbak a középgyors tempójú szerzemények, mint amilyen a nyitó dal, a lemez közepén hallható Fly vagy az Exhale egyetlen feldolgozása, a jól ismert Moody’s Mood For Love, melyben Duyck kisasszonynak ismét lehetősége nyílik egy kis játszadozásra hangmagasságokkal és hangszínekkel. És sikerül is gyöngyszemet csiszolnia a régi James Moody-kompozícióból. Igényes és egyéni hangú interpretáció, igazi antológiadarab. Feltehetően ez a szám is közrejátszott abban, hogy Charles Loos belga zongorista-hangszerelő tömören így fejezze be a lemezről írt kritikáját a JazzPianist-ban: „Une très belle production!”

 

A most harminckilenc éves énekesnő hét éves korában kezdett zenét tanulni, és 1992-ben szerzett gordonka- és kamarazene-diplomát a genti zeneakadémián. Később tovább képezte magát énekesként, többek között vokál-workshopokon vett részt. Ilse Duyck sokműfajú előadó, aki kipróbálta magát klasszikus zenei produkciókban, musicalekben és rockprojektekben. Gyaníthatóan azonban a jazz a hozzá legközelebb álló idióma.

 

Kitűnő erőkből áll az énekesnő mögötti kvartett is. Paul Flush zongorista, aki egy rövidebb, de nagyon karakteres szólóval jelentkezik a többször emlegetett Eternity-ben, az angliai Newcastle-ban született, és két éve játszik együtt Ilse Duyckkel. A muzsikus jelenleg Belgiumban él, s korábban többek között John Surmannel, Hugh Hopperrel és Nick Brignolával játszott együtt. A dobos Luc Vanden Bosch a zenekar korelnöke, 1953-ban született Brüsszelben, s kezdetben belsőépítészettel foglalkozott. 1990-ben a Vaya Con Dios együttessel készített lemezfelvételt (Night Owls). Filip Verneert gitárosnak is köszönhetünk néhány felejthetetlen pillanatot az albumon (ld. például a Return című melódiát vagy a Shadows-t): a genti muzsikus a jiddis-török-bulgár zenét játszó KIMIZ zenekarban világzenei gyakorlatot szerzett, egyaránt jól bánik az elektromos és akusztikus hangszerekkel, s a gitárokon kívül bendzsón, oudon és görög bouzoukin játszik. Philippe Aerts új tag a Duyck-Groupban (előde a finn-belga zenekarával 1999-ben nemzetközi jazz-díjnyertes Christophe Devisscher volt), de jól megkomponált játékával tökéletesen beilleszkedik az összeszokott csapatba.

 

(Ilse Duyck Group: Exhale; Ilse Duyck (ének, cselló); Paul Flush (zongora, Hammond-orgona, tangóharmonika); Filip Verneert (akusztikus és elektromos gitár); Philippe Aerts (bőgő); Luc Vanden Bosch (dob); Dieter Limbourg (tenorszaxofon); Alley Cats, 2005)

Máté J. György

.