Vakrepülés Regős Istvánnal
A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.
Regős István 1947-ben Budapesten született. Ötéves korától tizennégy éves koráig klasszikus zenét tanult, majd átmenetileg beatzenész lett. 1972-ben végzett a jazztanszakon. Gonda János volt a zongoratanára, de Kruza Richárd zenekari gyakorlat órái is jelentős inspirációt jelentettek a számára. A diploma megszerzése után Gonda azonnal meghívta a tanári karba. Azóta is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének tanára. Tanított szolfézst, zeneelméletet, jazztörténetet, zongorát és zenekari gyakorlatot. Ma is ez utóbbi tantárgy oktatója. 1989-től az Újpesti Zeneiskolában is dolgozik zongoratanárként. Ottani tanítványai közül többen szintén ismert muzsikusok lettek.
A zongorista-szaxofonos 1973-ban alakította meg első együttesét, egy triót, melyet a következő évben egy kvartett követett. 1975-től szextett formációban több felvételt készített a Rádióban. Később kvartett-formációt vezetett, majd a ’80-as években egy kvintett élén állt. E zenekarában többek között Zakar Zoltán és Tűzkő Csaba vett részt. 1987-ben közösen alakítottak új zenekart a Medicor klubban Gyárfás István, Borbély Mihály, Juhász Zoltán és Baló István részvételével. John Coltrane és más legendás muzsikusok játékát hallva Regős István ekkor próbálta ki magát először tenorszaxofonon. Később mintegy tíz éven át csak szaxofonosként működött, a zongorázást ideiglenesen abbahagyta. 1998-ig vezette a Regős Quartetet. Ezzel a zenekarral készítette el 1997-ben első lemezét, mely 2000-ben látott napvilágot. Samba Sound nevű, brazilos zenét játszó együttesével 2005-ig koncertezett. Jelenleg ismét trióban játszik Berdisz Tamással és Csuhaj Barna Tiborral. Ez a zenekar jelentette meg az Utazás Faremidóba című, Karinthy Frigyes kisregénye ihlette jazzlemezt. Regős az elmúlt harminc évben a magyar jazzélet állandó szereplője, részt vett magyarországi jazzfesztiválokon. Szinte minden jelentős magyar előadóművésszel játszott együtt az évek folyamán (ő volt a legendás Kimmel Quartet zongoristája). Fellépett Herbie Mann és Chris Potter partnereként a művészek magyarországi koncertjein.
Regős zongorajátékát modern törekvések jellemzik, benne avantgarde és népzenei elemek egyaránt megtalálhatóak. Triólemezének beharangozó koncertje a Magyar Rádió Márványtermében volt, 2005. februárjában. Emellett az együttes modern standardekből álló klub-programot is játszik.
Minthogy a muzsikus zongoristaként és tenorszaxofonosként egyaránt szaktekintélynek számít, a „Vakrepülés” anyagát ezúttal zongoristák és tenorszaxofonosok munkáiból állítottuk össze. A „Vakrepülés” felvétele 2009. június 9-én készült. Szerkesztette: Máté J. György
ZOOT SIMS: Jive At Five (a Down Home című lemezről, Lone Hill Jazz, 1960. Sims: tenorszaxofon; Dave McKenna: zongora; George Tucker: bőgő; Dannie Richmond: dob).
Ez Stan Getz egyik swingfelvétele az ’50-es évek második feléből. A korai Getz olyanfajta mainstream zenét játszott, amely azóta is időtálló. Bebopos elemek hallhatók benne coollal keverve, de precízen nem sorolható be egyetlen stílusirányba sem. Öt csillag. Ha nem Getz, mit mondod, akkor Zoot Sims a másik tippem. Azért említettem Getz nevét, mert a vibratók rá emlékeztettek. De amit elmondtam, igaz Simsre is.
BOB MINTZER: Freedom Song (a Swing Out című lemezről, mcg jazz, 2007. Mintzer: tenorszaxofon; Scott Wendholt: trombita; Bob Mintzer Big Band; arrangement: Bob Mintzer).
[A zene közben:] Ezt a zenét nem ismerem. A szaxofonos soundját se ismerem fel. Az arrangement nagyon tetszik, olyan, mintha Carla Bley készítette volna. A szaxofonos néha Michael Brecker stílusában fújt. [Bob Mintzer nevének elhangzása után:] Abszolút öt csillag, főként az arrangement miatt. Jó kis csemege, nem mindennapi zene.
CHICO FREEMAN: Two Over One (a Beyond The Rain című lemezről, Contemporary, 1977. Freeman: tenorszaxofon; Hilton Ruiz: zongora; Junieeh Booth: bőgő; Elvin Jones: dob; Jumma Santos: ütőhangszerek).
Érdekes felvétel. Ez az a fajta szaxofonozás, ami nem áll közel hozzám. Joe Hendersonra gondolok. A zongorista viszont nagyon tetszett. Tyner lehet? Vagy Kirkland? A szaxofon nélküli triórész különösen figyelemre méltó. Nehéz megmondanom, miért nem tetszik ez a stílus. És csillagoznom se könnyű: a szaxofonozásra három csillagot adok, magára a zenére ötöt. [Chico Freeman nevének elhangzása után:] Chico Freeman? Nem vagyok meglepve. Sosem szerettem a játékát.
SONNY STITT: Summer Special (a My Mother’s Eyes című lemezről, Groove Hut Records, 1963. Stitt: tenorszaxofon; Charles Kynard: Hammond-orgona; Ray Crawford: gitár; Doug Sides: dob).
Megint olyasvalamit hallottunk, ami nem a szívem csücske. Egyszerűen nem szeretem a Hammond-orgona hangját, akkor se, amikor a legnagyobb mesterek, mondjuk: Jimmy Smith, játszanak rajta. Talán Wes Montgomery egyes felvételein tudom a leginkább befogadni, de ott is persze a gitáros játéka az igazán érdekes. A szaxofonozás általános, standard játék volt, semlegesebb Sonny Rollinsénál. Lehetne talán Stanley Turrentine. Nem hozott ki a sodromból, shuffle-os bluesra játszott, amiért megint nem nagyon rajongok. Négy csillagot adok rá. Jó játékosokat hallottunk, mellesleg én is szívesen játszom efféle muzsikát. Ez most talán ellentmondásnak tűnik, de arról van szó, hogy ez olyan zene, amit az ember szívesebben játszik, mint hallgat. [Sonny Stitt nevének elhangzása után:] No, rá nem gondoltam volna! Abban, amit eddig hallottam tőle, mindig visszaköszönt Charlie Parker, a bebopos fordulatok, itt viszont nem. Elsősorban altszaxofonosként ismerem és szeretem, most tenorozott. Szerintem hallgatóként ő is unta volna ezt a zenét.
YUSEF LATEEF: The Centaur And The Phoenix (a The Centaur And The Phoenix című lemezről, Riverside, 1960. Lateef: tenorszaxofon; Clark Terry, Richard Williams: trombita; Curtis Fuller: harsona; Tate Houston: baritonszaxofon; Josea Taylor: fagott; Joe Zawinul: zongora; Ben Tucker: bőgő; Lex Humphries: dob).
[A zene közben:] Hogy miket találtál nekem! Gratulálok! Most is nehéz helyzetben vagyok: a szaxofon nem szól ki jellegzetesen a számból. A felvételt amúgy nagyon sokra tartom szakmailag. De én, őszintén szólva, a hosszú, szabad improvizációkat szeretem. Itt nagyon kötött volt minden, váratlan befújásokkal. Nem tudom hová tenni ezt a zenét. Mingus hasonlóan nehéz arrangement-jaiból valahogy több szabadság árad. [Yusef Lateef nevének elhangzása után:] Őt nagyon kedvelem, amikor kötetlenül játszik, olyankor hihetetlen rázásai vannak…! Inkább nem csillagoznám ezt a felvételt.
CECIL TAYLOR: Steps (a Unit Structures című lemezről, Blue Note, 1966. Taylor: zongora; Eddie Gale Stevens, Jr.: trombita; Jimmy Lyons: altszaxofon; Ken McIntyre: altszaxofon, oboa, basszusklarinét; Henry Grimes: bőgő; Alan Silva: bőgő; Andrew Cyrille: dob).
[A zene közben:] Ez biztos Cecil Taylor. A stílus tetszik, Cecil Taylort mint pianistát azonban nem kedvelem. Nagyon szeretem az avantgarde zenét, de őt épp nem annyira. Pedig elismerem: koncepciózus muzsikus. Engem valahogy sose tudott igazán meggyőzni. Erről már sokszor beszélgettünk-vitatkoztunk zenésztársakkal. Három csillag. Elismerem, de nem az én zeném.
CHUCHO VALDÉS: El Rumbón (a Briyumba Palo Congo című lemezről, Blue Note, 1998. Valdés: zongora; Francisco Rubio Pampin: bőgő; Raúl Pineda Roque: ütőhangszerek; Roberto Vizcaíno Guillót: ütőhangszerek).
Latin zongorista. Néha nagyon tetszetősek a harmóniái. Először Rubalcabára gondoltam, de itt az improvizáció egy kicsit túl szárnyaszegett volt. A kíséret ostinatószerűen pergő, latin jellegű volt, de a zongorista egyetlen harmónián ment végig, és nem tette feszültté a darabot, pedig nagyon jó a ritmikája. Talán a gondolatiság vagy az érzelem hiányzott belőle. Calderazzo lehetett? Spanyolosan volt latin, afro-kubai hangzás spanyolos hatásokkal. Nem volt elég nagyívű. Négy csillagot szívesen adok neki.
HORACE TAPSCOTT: A Dress For Renee (a The Dark Tree 2 című lemezről, Hat Hut, 1989. Tapscott: zongora).
No, erről a zenéről súlyos véleményem van. Először is: hamisan szól a zongora. A felvétel minősége is rossz, mellesleg. Nagyon nem tetszik a zongorista billentése, csapnivaló a ritmizálása. Hibás harmóniákat játszik. Azt nem mondom, hogy egy zeneiskolai növendék ül a billentyűknél, de nagyon gyatra az egész. Nincs összhangban a bal és a jobb kéz. Hányaveti az előadás. Hirtelen ritmustalanná válik helyenként, egy kicsit így játszik, aztán egy kicsit úgy, koncepciótlanul. Összevissza, konfúzus, ahogy akarod. Pianisztikus értelemben is sok rajta a bírálnivaló. Épp a jazz lényege hiányzik az előadásból: a szív, illetve a touch a zongorán. Az egészről, úgy, ahogy van, rossz a véleményem. Két csillagot adok neki.
MAL WALDRON: Blood And Guts (a Blood And Guts című lemezről, Futura, 1970. Waldron: zongora; Patrice Caratini: bőgő; Guy Hayat: dob).
Idegbeteg zongorázás! Semmitmondó tekerészés! A pianista mindennel előreszalad a tempóhoz képest. Jobb kézzel pentaton alapú bluesskálát játszik, ballal pedig moll-hármashangzatokat ad elő. Amennyire hallottam, a dob és a bőgő jó tempóban kísért, de a zongorista hozzájuk képest idegesen játszott. Két csillag, jóindulattal. [Mal Waldron nevének elhangzása után:] Élő felvétel volt, nincs más magyarázatom, biztos hakni lehetett. Érdekes, Mal Waldron sok felvételét nagyra tartom, így még nem hallottam játszani.
BOBBY TIMMONS: Turkey Wings (a Soul Food című lemezről, Prestige, 1966. Timmons: zongora; Mickey Bass: bőgő; Billy Higgins: dob).
[A zene közben:] Ez a zongorista nagyon jól alkalmazza a bluesskálát. Nagyon tetszett a produkció, dacára annak, hogy swing és nyolcados között levő kötött zenét hallottunk. Ritmikus mainstream, jó kitérésekkel. Négy csillagot adok rá, a játékost biztosan nem tudom azonosítani, talán korai Les McCann volt.
Máté J. György
.